Egyre kevesebb gyerek születik, és ez meglátszik a demográfiai adatokon is, évről évre rosszabb a helyzet!
Simicskó István (KDNP) arról érdeklődött a parlamentben, folytatódik-e a kétgyermekes anyák szja-mentességének kiterjesztése 2027-től az 50 év alattiaknál. Azt mondta, az előző kormány az elmúlt 16 évben egy tudatosan felépített családtámogatási rendszert hozott létre. Ennek része az anyák lépcsőzetesen bevezetendő szja-mentessége – emlékeztetett.
Kármán András pénzügyminiszter azt mondta, elismeri, hogy az előző kormány családpolitikája több elemében jelentősen támogatta a családokat, ezek megőrzése a Tisza-kormány célja.
Németh György napokban, a Portfolio-n megjelent véleménycikkében amellett érvelt, hogy meg kellene szüntetni az anyák szja-mentességét, mert szerinte az a deklarált céljával ellentétben valójában nem ösztönzi a gyermekvállalást – a kétgyermekes anyák adómentességét egyenesen értelmetlennek tartja, mert véleménye szerint az a harmadik, negyedik stb. gyermek vállalásáról szóló döntés ellen szól. Írására reagálva ebben a cikkben amellett érvelek, hogy a hazai demográfiai válság középpontjában nem elsősorban a nagycsaládok hiánya áll, hanem az első és második gyermek megszületésének elmaradása.
A négygyermekes anyák 2020 óta fennálló szja-mentességével kapcsolatos, a termékenységet érdemben nem növelő tapasztalatokból nem lehet automatikusan következtetni a kétgyermekes anyákra kiterjesztett kedvezmény hatására, hiszen eltérő célcsoportokról és eltérő döntési helyzetekről van szó. Amellett érvelek, hogy az anyák szja-mentességét nem eltörölni, hanem értékelni és megfelelő időtávon vizsgálni kell.
Termékenységi válság
Ahogy a fejlett világ egészében, úgy Magyarországon is zuhannak a születési számok. Hazánkban a teljes termékenységi arányszám (TTA) a 2021-es 1,61 gyerek/nő értékéről 2025-re 1,31-re esett. Közben a szülőképes korú nők száma is gyorsan fogy. A két folyamat együtt apasztja a születések számát, és súlyosbítja a társadalom elöregedését. Az ország gyorsuló ütemben csúszik lefelé a demográfiai lejtőn, ahol „ma” nehéz, „holnap” pedig még nehezebb lesz megállni.
A termékenységcsökkenés végső okai összetettek: elhúzódó tanulmányi évek, a kétkeresős családmodell, a lakhatás és a gyereknevelés magas költségei, az átalakuló értékrend. A közvetlen demográfiai kép azonban viszonylag egyszerű. A reprodukcióhoz szükséges 2,1-es termékenységi szint nagyjából azt jelentené, hogy a többség két-három gyermeket vállal, a két szélen pedig körülbelül kiegyenlíti egymást a kevés és a sok gyermeket nevelő anyák aránya. A baj nem középen, hanem a széleken jelentkezik.
Ez idő alatt a sokgyermekesség fogalma is átalakult: míg régen öt-tíz gyermekes családokat jelentett, ma a statisztika már a háromgyermekeseket is ide sorolja. Ez a csökkenés mára nagyjából megállt: a teljes életutat lezáró nemzedékeknél a legalább háromgyermekesek aránya tartósan 19–23% körül mozog. A drámai változás jelenleg a másik szélen zajlik: egyre több a „kevésgyermekes” – gyermektelen vagy egygyermekes – nő. A gyermektelenség különösen friss fejlemény: míg az 1965-ben született nőknek még csak 9 százaléka maradt gyermek nélkül, az 1985-ben születetteknek már 27, a legfiatalabb évjáratoknál pedig a becslés szerint 30 százalék körüli az arányuk. Mindkét szélen megoldást kell találni, és le kell számolni azzal az illúzióval, hogy ugyanazzal az intézkedéssel lehet ösztönözni az első vagy éppen az ötödik gyerek megszületését. Egészen más életpályát jelent munka mellett két-három gyereket felnevelni, mint főállású szülőként hat-nyolc gyereket. A különböző életutakat pedig különböző intézkedésekkel lehet és kell segíteni.
Mi a gond az intézkedésekkel?
Az Orbán-kormány a demográfiai kérdést a politikai napirend középpontjába emelte. Más kérdés, hogy sok családpolitikai intézkedés nem annyira a születésszámot, mint inkább a kormány saját népszerűségét szolgálta. A TTA 2021 utáni tartós csökkenése azt jelzi, hogy az eddigi családpolitika nem folytatható egyszerűen; az eszköztárát felül kell vizsgálni. Ebben egyetértek Németh György kritikus szemléletével. A szerző szerint az Orbán-kormány családpolitikája három pillérre épült: a lakhatási támogatások, a családi adókedvezmény és az anyák szja-mentessége. Vegyük sorra ezeket.
Németh a kormány lakhatási politikáját bukdácsolásnak nevezi, mert csak a keresletet fűtötte, a kínálatot nem. Demográfiai szempontból sem jobb a helyzet. Több elemzés kimutatta, hogy a lakástámogatás nem hozott termékenységi fordulatot; a támogatást a családok jórészt meglévő gyermekeik után vették igénybe. Ezt a problémát végül a Fidesz is felismerhette, mert a 2024-ben bevezetett CSOK Plusz szűkítette a jogosultak körét: már nem igényelhető pusztán meglévő gyermek után, csak (további) gyermekvállalással, és kiestek belőle az egyedülállók és élettársak is.
Németh a családi adókedvezményt az 1990 előtti családi pótlék visszahozásának és megemelésének tekinti. Ezzel nem értek egyet. A nyugat-európai adórendszerek többsége valamilyen formában elismeri a gyermeknevelés költségeit. A magyar adórendszer ezt korábban nem tette, azaz a gyermekvállalást lényegében magánügyként kezelte. A családi kedvezmény az adórendszernek ezt a fogyatékosságát próbálta mérsékelni. Gyengéje nem ez volt, hanem az, hogy
a kormány a 2011-es bevezetés után hagyta elinflálódni a kedvezményt.
Érdemi emelésre csak a 2026-os választások előtt került sor két lépésben.
Anyák szja-mentessége adósávok
Németh két érvet hoz a kétgyermekes anyák mentessége ellen. Az első, hogy „biztos, hogy a harmadik, negyedik […] gyermek vállalásáról szóló döntés ellen szól”. A második, hogy a gyermekvállalást erősítő hatása korántsem egyértelmű. Mindkét állítás igaz – mégsem következik belőlük, hogy az intézkedést azonnal meg kell szüntetni.
A kulcskérdés ugyanis nem ez. A termékenység ma elsősorban azért zuhan, mert egyre több nő marad gyermektelen vagy egygyermekes – ezt a forró pontot kell orvosolni. A kérdés tehát az, hogy a mentesség kellő erővel ösztönzi-e az első és a második gyermek megszületését. Ezt a lehetőséget Németh is elismeri. Az elméleti várakozás az, hogy igen: a második gyermekkel az anya nettó munkajövedelme jelentősen nő, hiszen lekerül róla a 15%-os személyi jövedelemadó.
Hogy ez az elméleti hatás a valóságban is jelentkezik-e, néhány év múlva derül ki. A kétgyermekes mentesség 2026-ban lépett hatályba; ma még semmilyen adatunk nincs róla. Ez nem ennek az intézkedésnek a hibája: minden pronatalista eszköznél így van: a költség biztos és azonnal jelentkezik, a demográfiai hatás pedig bizonytalan, és csak évekkel később lesz róla valamilyen mértékű tudásunk.
Németh alig foglalkozik a négy- vagy többgyermekes anyák mentességével, pedig az 2020 óta él, így róla már van több évnyi tapasztalat. Demográfiai szempontból ez az intézkedés nem vált be: a termékenységet érdemben nem emelte, ugyanakkor az érintett anyák munkavállalását növelte. Ebből azonban semmi sem következik a kétgyermekes mentességre nézve. A hasonló elnevezés megtévesztő: valójában két különböző intézkedésről van szó, amelyek más-más célcsoportot ösztönöznek. A négygyermekes mentesség elsősorban a háromgyermekes dolgozó anyákra hat, ez a csoport azonban kicsi, így itt az adókedvezménynek nincs statisztikailag mérhető hatása a termékenységre. A kétgyermekes mentesség ezzel szemben egy sokkal népesebb csoportot ösztönözhet: a gyermektelen és az egygyermekes nőket. Itt várhatóan statisztikailag is mérhető hatása lesz a termékenységre.
Első látásra úgy tűnik, hogy a költségvetés adóbevételt veszít a mentességgel – ez azonban csak részben igaz. A veszteség valójában kisebb a bruttó szja-kiesésnél: ha egy család elsősorban az szja-kedvezmény miatt vállalja a második gyermeket, a megszülető gyermek növeli a fogyasztást, és ezzel a forgalmi adóból származó bevételt is. Hosszú távon pedig a társadalom mindenképpen nyer, hiszen a felnövő fiatalok termelőként és adófizetőként is belépnek a nemzetgazdaságba. Összességében tehát a támogatás jelentős része megtérül.
Gyakori ellenérv, hogy ez az intézkedés kedvez a magas jövedelmű anyáknak. Ez igaz, ugyanakkor számos érv szól az intézkedés mellett. Először is: nem szociálpolitikai, sőt nem is redisztributív eszköz, hanem pronatalista. Ebben a megközelítésben az sem kifogás, hogy a magasabb keresetűeknek többet ad, hiszen náluk nagyobb a gyermekvállalás jövedelemáldozata is – épp ezt a nagyobb áldozatot ellensúlyozza a mentesség. Érdemes figyelembe venni azt is, hogy jelenleg a középosztályban születik a legkevesebb gyermek, a legalsó szegmensben pedig a legtöbb.
Ez az intézkedés esélyt ad arra, hogy a középosztályban is magasabb legyen a gyermekvállalás.
Főállású szülőség
Németh szerint a pronatalista célhoz az öt-hat gyermekes családok számának érdemi növekedésére lenne szükség, és erre „talán valamiféle főállású anyaság lehet a megoldás”. Mint e főállású szülőség szószólója, én lennék az utolsó, aki vitatná ezt a megoldást. Ugyanakkor azt is látom, hogy ez a javaslat felvet néhány olyan gyakorlati kérdést, amivel a kormányok nem szívesen néznek szembe.
- Lenne-e elég jelentkező egy ilyen életformára?
- Mi történik, ha túl sokan szeretnének főállású anyává válni?
- Ez esetben alanyi jogon járjon mindenkinek, vagy egy bizottság fog dönteni arról, hogy ki alkalmas erre az állásra?
Ha a kevésgyermekes anyák számának gyors növekedését a főállású anyákkal akarjuk kompenzálni, akkor a társadalom szükségszerűen kettészakad a kevésgyermekes többségre és a nagyon sok gyereket nevelő kisebbségre.
Itt egy fontos költségvetési kérdés is felmerül. Könnyen lehet, hogy a kettőre – az szja-mentességre és a főállású szülőségre – együtt nincs elég pénz. Ha választani kell, a főállású szülőséget támogatom. Csakhogy a kettő nincs egy szinten: az szja-mentesség létező, már működő intézkedés, a főállású szülőség egyelőre csak eszme. Ráadásul semmi jele annak, hogy az új kormány ez iránt érdeklődne. Egy meglévő pronatalista eszközt feladni egy még nem létezőért elhamarkodott lenne: előbb tervezzük meg az újat, és csak utána mérlegeljük a régi sorsát.
Összegzés
Németh hasonlatával: a Fidesz forró krumplit nyomott az új kormány kezébe. Ez a kép és az egész elemzés azt sugallja, hogy a kétgyermekes anyák szja-mentessége népszerű, de demográfiai szempontból értelmetlen intézkedés. Ezzel nem értek egyet.
Attól, hogy a bevezetését politikai szempontok is motiválták, maga az eszköz még jelentősen ösztönözheti a gyermekvállalást – különösen az egygyermekes és a gyermektelen nők körében, ahol jelenleg a legsúlyosabb a probléma. Ez pedig javíthat a magyar termékenységi rátán.
Érdemes tágabb perspektívából is ránézni. A termékenység nemcsak nálunk, hanem a fejlett világ egészében zuhan – ott is, ahol évtizedek óta nagyvonalú, gondosan felépített családpolitika működik. Franciaország rátája 2024-ben 1,62-re esett, az első világháború óta nem volt ilyen alacsony; a skandináv államok termékenysége szintén rekordmélységbe süllyedt: Finnország 1,25-re, Svédország 1,43-ra. Kelet-Ázsiában mindenütt alacsony a termékenység, pedig ott hatalmas bónuszokkal jutalmazzák a születést. Dél-Korea rátája 0,7 körül mozog annak ellenére, hogy a kormányzat tizenhat év alatt több mint 270 milliárd dollárt költött születésösztönzésre, érdemi hatás nélkül. A közvetlen készpénztámogatástól a kiépített bölcsődei hálózatig az eddig alkalmazott eszközök egyike sem állította meg a csökkenést.
Ha a bevált receptek mindenütt csődöt mondtak, akkor érdemes újszerű megoldásokkal próbálkozni.
Az anyák adómentessége valóban egyedülálló kísérlet, és néhány év alatt kiderül, van-e pozitív hatása. A megoldás tehát nem az, hogy gyorsan eldobjuk a krumplit: azzal egy olyan eszközről mondanánk le, amely épp a legsúlyosabb folyamatot – a gyermektelenség terjedését – fékezhetné, anélkül, hogy valaha kiderült volna, valóban hat-e. Ráadásul egy meglévő juttatás visszavonása nemcsak ezt az egy intézkedést gyengíti, hanem a családpolitika egészébe vetett bizalmat is – márpedig bizalom nélkül a jövőbeli ösztönzők is hatástalanok.
A születések és a termékenység alakulása hosszabb távon meghatározza a népességszám változását
Az újszülött nemzedékek létszáma, illetve ennek változása alakítja, formálja a népesség korösszetételét, befolyásolja a fiatal, közép- és időskorú népesség egymáshoz viszonyított arányát. Kifejezi a népesség reprodukciós viszonyait és ezáltal jelzi a népesség létszámának hosszabb távú alakulását, a változások irányát és mértékét. A magyar termékenységet hosszú idő óta az egyszerű reprodukció alatti szint és a népesség lélekszámának tartós csökkenése jellemzi mutat rá a KSH friss felmérése. Egyáltalán nem közömbös tényező, hogy a termékenység milyen mértékben süllyed a reprodukciós szint alá, mert minél nagyobb az eltávolodás, annál nehezebbé válik egy tartós fordulat elérése, a visszatérés akár egy korábbi magasabb termékenységhez vagy a népességszám hosszú távú stabilitását biztosító reprodukciós szinthez. Az elmúlt évtizedek termékenységét az alapvetően csökkenő irányzat, az alacsony szintű stagnálás, egy történelmi mélypont, majd az utóbbi években egy emelkedő trend jellemezte. Ezzel párhuzamosan jelentősen megváltoztak a gyermeket vállaló anyák demográfiai jellemzői.
Hosszabb távú irányzatok
- A második világháborút követően Európában hazánkban csökkent először a reprodukciós szint alá a termékenység, már az 1950-es évek végén.
- Az 1960-as évek elején tapasztalt 1,79 értékű teljes termékenységi arányszám (TTA) nemcsak a korábban valaha mért legalacsonyabb értéknek számított, hanem mintegy 20%-kal maradt el az akkori 2,20 fölötti1 reprodukciós szinttől. Az 1960-as évek első felének születési-termékenységi mélyhulláma az 1950-es évek közepén kialakult „baby boom” negatív tükörképe, következménye volt, amit a néhány évig érvényben levő szigorú abortusztilalom, majd az ezt követő teljes liberalizáció okozott.
- A „Ratkó-szülők” nagy létszámú gyermekei húsz évvel később léptek házasodási korba és vállalták fiatalon gyermekeiket, egy újabb születési hullámot eredményezve az 1970-es évek közepén. A termékenység egy rövid ideig ismét a reprodukciós szint fölé emelkedett, az ezt követő évtizedekben viszont egészén napjainkig már egyszer sem tudta elérni azt.